Gyerekként is mindig arra vágytam, hogy ha egyszer felnőtt leszek, nekem házam lesz, szép kerttel. Emeletes házban nőttem fel, se kert, se hely, és ha valamivel játszani szerettem volna, le kellett menni, a 7. emeletről.

Gyerekkorom szép emlékei

Nem mondom, hogy nem szerettem ott lakni. Közel volt az iskola, a játszótér, a bringapálya, és a barátok is. Eleinte persze a szüleimmel kellett lemenni, de aztán, ahogy nőttünk, egyedül is lemehettünk már.

Emlékszem, egyszer nem értem haza, a megadott időre, és abból oltári nagy botrány volt. Gondolom nálad is előfordult már, hogy késtél, mert a nagy játék hevében, nem foglalkoztál az idővel. Nagyon kikaptam, még a mai napig emlékszem, hogy az volt a büntetésem, hogy nem mehettem le hetekig egyedül.

Aztán kezdett egyre unalmasabbá válni, a lakótelepi környezet. A játszótér már nem volt túl érdekes számomra, kinőttem minden játékot.

Azt nem is említem, hogy a játszótér közelében, egy darab fa sem volt, így nyáron, negyven fokban, senki nem volt persze lent. Ha reggel 8-9 óráig lementél, akkor nem sültél még meg, de azon kívül, csak este lehetett lemenni.

A szabadság érzése

farm-487111_1280Talán 12 éves lehettem, mikor a szüleim egyik alkalommal felvetették, jobban mondva kicsit hallgatóztam, és hallottam, amikor mondták, hogy lehet, hogy eladjuk a lakást, és veszünk a közelben, egy házat.

El sem tudom mondani, mennyire örültem neki. Persze, nem tudtam magamban tartani, már mentem is újságolni, a húgomnak, hogy mik voltak, a friss hírek.

Kertes ház, nagy hely, végre külön szoba, lehetne kutyánk…jöttek sorra a gondolatok, mint lehetne, ha kertes házban laknánk?.

Persze, mikor összeült, a családi kupaktanács, hogy a híreket velünk is közöljék, úgy csináltunk, mintha nem is tudnánk semmiről sem.

Március felé járt, de tavasz volt már az biztos, mikor néha jött valaki és megnézte a lakásunkat. Édesanyám, a lelkünkre kötötte, hogy rendnek kell lennie mindig, különben nem fog kelleni a lakás senkinek, és nem tudunk majd elköltözni kertes házba. Na, innentől fogva nem is kellett könyörögni azért, hogy rend legyen!

A házvásárlás izgalmai

Nyár előtt sikerült a lakást eladni. Nem is tudtam, hogy sírjak, vagy örüljek, hiszen ez volt, a mi fészkünk, és azért szerettem a szobánkat.

Persze, mikor nekiálltunk házat keresni, már kevésbé voltam elkeseredve, hiszen láttam a jövőnket, azt hogy miket érhetünk el, ha lesz házunk.

Találtunk, egy helyes kis házikót, igaz nem túl nagyot, de nekünk pont elég volt. Nagyon tetszett, a fa kerítés, díszes lécekkel. Beérve, három külön szobát láttunk, ez már döfi gondoltam, végre külön lehetünk, azt csinálok a szobámban, amit akarok, és nem akarja a húgom folyton felvenni a ruháimat.

Ez volt a mi házunk, ez mindenkinek tetszett. Az anyagi részletekbe akkoriban nem voltunk beavatva, de ez nem is igazán érdekelt. A kert nem volt a legszebb, mert egy részén törmelékek voltak, tégla, meg mindenféle, a másik felén meg tiszta sár volt az udvar, annyira nem volt barátságos, nem tudtam elképzelni, hogy mit tudnánk mi itt csinálni.

A költözés

Nyár vége felé jártunk, mikro beköltöztünk. Azt a sok dobozt, amit akkor láttam, soha többé nem szeretném. Mondtam is a szüleimnek, én többet nem szeretnék költözni, mert nagyon fárasztó. Persze azért ki is kellett pakolni, na ehhez már végképp nem volt semmi kedvem. Ezt a részt, inkább, a szüleimre hagytam, és kint a kertben próbáltam magammal kezdeni valamit, persze nem túl sok sikerrel.

Látványosan szenvedtünk a tesómmal, mert nem találtuk a helyünket.

Közben anyunak még annak is utána kellett járnia, hogy hol van nyelviskola Óbudán, Budapesten? Talált egy új munkahelyet, a házunkhoz közelebb, de ahhoz fel kell kicsit frissítenie a nyelvtudását.

Szerencsénk volt, mert a nyelviskolában, megismerkedett, egy kertépítéssel foglalkozó hölggyel is, aki megígérte neki, hogy eljön, és megnézi, hogy mit lehetne a kertünkkel kezdeni, hogy használható is legyen.

Pár hét múlva, egyik hétvégén már jöttek is, eltüntették a felesleges törmeléket, kis macskaköves utat raktak ki, az nagyon tetszett, füvet ültettünk, a magokat mi szórhattuk el, hogy ne unatkozzunk. Igaz, annak a kinövése hosszú folyamat, de már idáig is eljutottunk végre.

 

Pár hónap elteltével, a sok locsolásnak köszönhetően, igazán szépen nőtt a fű. Virágokat ültettünk, magokat szórtunk el. Közben kaptunk egy kiskutyát is, aki előszeretettel ásott gödröket a kertben, aminek annyira anya azért nem örült. Mi próbáltuk a nyomokat eltüntetni, kisebb, nagyobb sikerrel.

Mára, pár hónap elteltével, olyan, mintha mindig is itt laktunk volna, és soha nem a négy fal között.

Azt kívánom, hogy bárcsak mindenki tudná, hogy milyen is egy kertes házban lakni.