A környezetvédők élete sem csak játék és mese, nem csak a hupikék törpikéké. Legyen valaki akármekkora aktivista, akármilyen lelkes és odaadó környezetvédő, sajnos a halál és a veszteség nem válogat. Jó embereket ugyanúgy elvisz, mint rosszakat, de sajnos sokszor azt érzi az ember, hogy sokszor szívesebben. Mindannyian megtapasztaltuk már legalább egyszer az életünkben, hogy valaki eltávozott, akiről azt gondoltuk, hogy élhetett volna még nagyon sokat. Sajnos a nagybátyám is egy ilyen ember volt, egy rettentő szívélyes és kedves ember, aki alig lett nyugdíjas, pá évvel később már el is búcsúzhattunk tőle. Ha a szív megáll, és nem akar tovább működni, azzal nem lehet sajnos nagyon sok mindent kezdeni. És ami a hátramaradókat illeti, marad a gyász, és a lassú elfogadás. Csakhogy a veszteséget nem mindenki dolgozza fel egyformán, mint ahogy sok más egyéb dolgot. A nagybátyám fiai ugyan már felnőttek, de a felesége, az én keresztanyám mindig is egy kicsit gyermeteg volt és érzékeny. Őt érintette különösen rosszul a dolog, olyannyira, hogy a végén egy olyan szakember segítségére volt szükség, mint dr petke addiktológus.

A nagybátyám, anyám testvére mindig is egy rettentően aktív és környezettudatos ember volt. Ő indította el annak idején a településén a szelektív hulladékgyűjtést, és a közeli erdőben is megszervezett és levezényelt több szemétszedést is. De valahányszor hasonló kezdeményezés volt, az elsők között állt be a sorba, hogy részt vehessen, segíthessen. Az volt a mottója, hogy a fiatalok számára a jövő építése nem áll meg a munkánál. Úgy volt vele, hogy egy jobb, élhetőbb világot akar tovább adni, és a nyugdíjat is csak azért várta, hogy még aktívabban vehesse ki a részét a környezetvédelemből. Csakhogy az élet egy kegyetlen forgatókönyvíró, és sokszor azt a szereplőt iktatja ki, akinek a nézők szurkolnának. Valahol valakinek minden ilyen eset tragédia, De első, illetve másodkézből megtapasztalni mindig borzasztó. A keresztanyám annyira maga alatt volt, hogy sokáig azt hittük, ő sem marad meg. Bezárkózott, és nem állt szóba senkivel. Az unokatesóimmal úgy voltunk vele, hogy hagyni kell neki egy kis időt, most még túl korai lenne bármivel is zavarni. Viszont amikor már hetek teltek el és a telefont sem vette fel, akkor már azért odamentek és gyakorlatilag rá kellett törni az ajtót. Mondjuk ez kicsit erős kifejezés, mert volt kulcsuk, inkább a hívatlanságra utaltam így. Amit találtak, az viszont nem volt valami megnyugtató.

Sötétség, áporodott levegő és italos üvegek mindenfelé. Szegény keresztanyám minden bánatát alkohollal igyekezett tompítani, és egyre több és több kellett. Pár hét után még nem lehet azért kijelenteni, hogy alkoholistává vált, de a gond az, hogy nem lehetett valaki állandóan mellette, így szépen folytatta ezt a szokását. Amikor eljutott oda a dolog, hogy megtörtént telefonbeszélgetéseket és ígéreteket tagadott le, akkor az unokatesóimmal úgy éreztük, hogy ideje lépni. Muszáj volt keresnünk egy szakembert, egy addiktológiai klinikát, ahol megkísérelik lehozni a piáról, mert így nagyon hamar követte volna a férjét. Márpedig azt senki sem akarta. Megegyeztünk, hogy egyelőre felbérelünk egy ápolót, aki folyamatosan felügyeli, mi pedig nekiálltunk gőzerővel keresni. Mindenki a maga módszerével. Nagy sikereket nem sikerült elérnem, mindenhol csak ugyanazokat a féléves-nyolc hónapos kezeléseket, hagyományos, kegyetlen elvonókat találtam, amik kikészítik és kimerítik a kezelt személyt. Egyszer azonban érkezett egy üzenet a fiatalabbik uncsitesómtól, benne a dr petke név, akiről kiderült, hogy neves addiktológus, és a magánklinika elérhetősége, ahol részben praktizál.

A klinika, mondanom se kell, olyan volt, mint a megtestesült álom. Békés barátságos, csendes környezetben, távol a zajtól és a nyüzsgéstől, szakemberek törődő keze által gondozva, és ráadásul a felépülő egykori kezeltek is kiveszik a részüket a munkából. Ez egyfajta terápiás kezelés, szemben a megszokott hosszadalmas módszerrel, ahol megvonással és gyógyszerekkel kínozzák a pácienst. Ráadásul mindez mindössze egyetlen rövid hónapot, 28 napot vesz igénybe, nem kell hosszú hetekig egy kórteremben szenvedni. Igaz, az ára nem éppen két gombóc fagyié, de megbeszéltük a családdal, hogy mindenki hozzáad annyit, amennyi erejéből telik. Ha csak 5000 forintot, akkor annyit, minden peták segítség, ha egy emberéletről van szó. Én is hozzátettem a magamét, de innentől kezdve már az unokatesóimra volt bízva minden, nem is akartam volna kivenni a kezükből az anyukájukat. Először elvitték egy konzultációra, állapotfelmérésre, és utána következhet majd a klinika, ha elindul a következő kurzus. Nagyon szurkolok mindhármójuknak, és ha dr petke valóban olyan jó, mint a hírneve, akkor hamar vissza fogjuk kapni drága keresztanyámat.