Mindig is rajongtam a fákért, a bokrokért, az utolsó fűszálért is. Fiú létemre, szerettem, a virágokat, a gombákat az erdőben, mindent.

Sokat rágódtam, hogy mi is legyek, ha felnövök egyszer, de nem igazán tetszett a gondolat, hogy mondjuk informatikus legyek, és egész nap, egy számítógép mellett üljek, vagy szakács, és a konyhába bezárva főzzek…de még sorolhatnám egészen sokáig, mígnem rátalálta, a megfelelőre.

Soha nem találnátok ki, hogy végül milyen középiskolát választottam magamnak. Teljesen véletlen akadtam rá, erre az iskolára. Igaz, hogy a szüleim nem rajongtak az ötletért, mert szerettek volna, a közelükben tudni, és irányítani, de én nem engedtem belőle, hajthatatlan voltam, hiszen tudtam, nekem ez lesz, a megfelelő.

Erdészeti iskolába jelentkeztem. Igen, van még ilyen iskola, legalábbis akkoriban volt, de két éve talán, hogy az ismerősöm fia is oda ment tanulni, így feltételezem, hogy még működik.

Alig vártam, hogy elmenjünk nyílt napra, hogy lássam milyen az iskola. Persze, jobban el tudtam volna képzelni, az erdő szélén, fából a zöld rengetegben, de kénytelen voltam beérni, a park melletti tájjal is.

Persze, ez csak a táj, az nem jelent semmit, de mégis jó lett volna.

Egész nap ott lehettünk. Megnéztünk pár osztályt, beülhettünk az akkori középiskolai első osztályt megnézni, megmutatták az épületet, a kollégiumot is. Szerencsére, nem máshol volt, csak le kellett sétálnom a második emeletről, végig a hosszú folyosón, és már bent is voltam az iskolában. Télen, még kabátot sem kell magammal cipelnem, hiszen ki sem megyek az épületből.

Persze, a szüleim más szemmel nézték az iskolát. beszélni szerette volna a leendő lehetséges osztályfőnökkel, tudom, ez normális, de ezeket már csak formalitásnak tartottam.

Nekem minden tetszett, és reménykedtem benne, hogy nem fognak sokat aggályoskodni.

Végül persze beadták a derekukat, nem örültek, a 150 kilométeres távnak, de busszal is, és vonattal is szuperül meg lehet közelíteni. Hétvégén meg úgy is itthon vagyok, nem nagy ügy.

Az iskola nagyon király volt, egy olyan természetkedvelő embernek, mint én. Rájöttem, szinte semmit nem tudtam addig a természetről, én meg azt hittem, mekkora a tudásom.

Megtanítottak mindet az erdőről, mit kell tudni a fákról, a betegségeikről, mindent.

Minden osztálynak kellett választani egy hazai költőtől, egy idézetet, ez került fel a falra, mint mottó. A miénk ez volt:

József Attila: Kertész leszek

„Kertész leszek, fát nevelek,
kelő nappal én is kelek,
nem törődök semmi mással,
csak a beojtott virággal.”

Azt gondolom, igen csak találót sikerült találnunk, pedig nem is volt olyan egyszerű.

Az osztályfőnökünk férfi volt, nagyon jó fej volt.

Emlékszem, mikor legelső alkalommal, motoros szerelésben, és egy nagyon klassz felnyitható bukósisakkal a kezében megláttam, elég fura benyomást keltett.

De amit megismerted, irtó jó fej volt.

Király négy évet töltöttem ott, és egy percig sem bántam, hogy elmentem itthonról, és máshol jártam iskolába. A bizonyítványom láttán, a szülei is elégedettek voltak.

A közép iskola után, főiskolára mentem tovább, természettudományt tanulni.

Közben, az erdészeti vonalat sem hagytam kialudni, így otthon bejelentkeztem, az erdész társasághoz, mint önkéntes segítő. Persze, örültek nekem, a lelkesedésemnek, és a friss fiatalságomnak.

Rengeteget-tapasztalatot szereztem, és sokat köszönhetek nekik.

Mára már sokszor egyedül járom az erdőt. Fogtam már illegális szemétlerakókat, de fa tolvajokat is.

Remélem, sikerül megtanítanom a felnövekvő generációt, a természet szeretetére.